A futóversenyt egy elhagyatott réten tartották, legalábbis ott volt a gyülekező. A 10 kilométerre lévő célhoz az út forgalmas utcákon, néhány helyen autópályán és egy viszonylag sűrű erdőn keresztül vezetett. Tizenketten voltunk, pont mint a gengszterek, csak éppen futni minden majom tud. Ezért a szervezők kis agyalás után úgy döntöttek, hogy újítanak egy kicsit a játékszabályokon és felpörgetik az eseményeket. A lényeg az volt, hogy nem indulhatsz el józanul. Mehetett a drog, mehetett az alkohol is, tulajdonképpen bármi, ami elborítja az eszed. Ennek tükrében persze a győzelem fogalma is kissé átalakult: nem az volt a lényeg, hogy elsőként érj be. Ha egyáltalán beérsz, nyertél. Hogy miért neveztem be a versenyre? Valószínűleg azért, amiért mindenki más is: nincs mit veszítenem. Mert nincs barátnőm, 8 hónapja nem szexeltem és több mint egy éve nincs munkám. A szüleim pénzéből tengődöm egy tetves albérletben, négy másik ismeretlen emberrel, egy olyan szobában, aminek nincs ablaka, a barátaim pedig olyan random seggfejek, akik néha még a vezetéknevemet is csak percek után képesek felidézni. Az egyetlen lehetőségem egy időre megszabadulni a letargiától, ha nem fizetem be a rezsit, és helyette veszek egy kis füvet a pénzből. Ezt persze max. félévente kétszer tehetem meg, különben a többiek kiraknak, és akkor kereshetek albérletet is. A versenyen viszont minden anyagot ingyen adtak, annyit nyomathattál és abból, amit kiválasztasz. Cserébe persze lehet, hogy belehalsz, de én bíztam a szervezetemben.
Késő délután volt, mire mindenki befutott a helyszínre. Egy pillanatra furcsálltam csak, hogy a szervezőknek nyoma sincs, csak egy asztal volt felállítva a fűben, rajta a létező összes anyag, amivel kiütheted magad, egy kézzel rajzolt térkép tizenkét másolt példányban, egy táblázat, hogy mi milyen mennyiségben halálos, illetve mellette egy tanúsítvány, amely aláírásával kijelentjük, hogy kizárólag saját felelősségre veszünk részt a játékban. Aláfirkantottam a nevem, majd magamhoz vettem egy térképet, 2500 mg GHB-t és felsorakoztam a többiek mellett. Vártunk egy kicsit, aztán valahol, a mellettünk lévő erdőben felharsant egy gong, és mindenki futni kezdett. Egyedül maradtam a rajtvonalnál, még egyszer memorizáltam magamban az útvonalat, aztán bevettem a ginát, és én is megindultam a velem szemben elterülő erdő felé, utolsóként.
A következő pillanatban ránk szakadt a sötétség. A Nap ezen a délutánon nem úgy mászott le az égről, ahogy szokott, hanem inkább úgy, mintha valaki fogta volna és egy csipesszel leszedte volna egy tájkép tetejéről. Láttam lezuhanni, olyan volt, mint egy aszteroida, de onnantól kezdve semmit sem láttam, vak sötétség vett körül. Faágak karcolását éreztem a kabátomon és az arcomon, innen tudtam, hogy az erdőben vagyok. A természet hangjai helyett viszont egy nagyon magas, sivító hang szólt a fejemben, egyre csak erősödött és pattanásig feszítette az idegeimet. Mások lépteit sem hallottam, de még a saját lélegzetem, szívverésem sem. Olyan volt, mintha egy hangszigetelt, vákuummal ellátott térben lennék, rohadt sok fával körbevéve. A mobilomért nyúltam, hogy megvilágítsam vele a térképet a kezemben, de a belőle jövő fény kék volt, sötét kék, a térképen pedig apró pöttyök szaladgáltak mindenfelé. Megálltam és pislogtam egy párat. Mélyeket lélegeztem, és mikor újra kinyitottam a szemem, egy átlagos erdő körvonalait vettem ki a szürkületben. A térkép is rendben volt újra, jobbra indultam az ösvényen, amiről időközben letántorodtam. Hideg szellő csapott az arcomba, és már-már kivehetővé vált egy bagoly huhogása, amikor hirtelen fényt láttam magam előtt. Annyira vakítóan ragyogott, hogy vagy három percig hunyorogtam, mire be tudtam határolni a jelenséget. Egy tigris volt az, de olyan volt, mintha szellem volna, mert felhőként úszott felém az ösvényen, rám szegezte a két szemét, és egyre nagyobbra tátotta a száját, ahogy közeledett. Rohanni kezdtem a másik irányba, nem foglalkoztam a kérdéssel, hogy most csak képzelődöm-e. Baromira félek a ragadozó állatoktól, mindig elkapcsolok, ha a Nat geón oroszlánt látok, főleg akkor, ha elejtettek egy állatot és utána zabálják. Hasra estem egy ágban és összesaraztam az arcom, de nem maradtam a földön, hanem rohantam tovább. Közben újra hallani kezdtem a sipító hangot, úgy kezdett el üvölteni egyik pillanatról a másikra, mintha minden kis odúban hifirendszerek lennének elrejtve. Hangosan káromkodtam, de nem hallottam a saját hangom, s ebben a pillanatban kiértem az erdőből a rétre, ahonnan elindultunk. Az asztal és a többi kellék már nem volt sehol, tétován álltam a vécépapírból készített rajtvonalnál, és vártam a tigrist. Az erdő innen nézve mozdulatlan volt és csendes, semmilyen fényességet nem láttam az ágak között. Kortyoltam egy párat a nálam lévő vízből, megvontam a vállam és elindultam balra, ahol egy autópályának kell lennie egy pár sor fa mögött. Ahogy közeledtem, megütötte a fülem az elsuhanó motorok zaja, és ez furcsa módon rettenetesen megnyugtatott a fülsüketítő sipítás után.
Az autópálya rettenetesen fényes volt, és dugig volt kocsikkal, legalább félórát állhattam, mire úgy éreztem, hogy átmehetek a sávokon. Elindultam, de valahol a felénél olyan fáradtság vett rajtam erőt, mintha képtelen lennék megtenni a következő lépést, hirtelen minden tagom olyan nehézzé vált, mintha egy baszott nagy elefánt lennék. Elöntötte az agyamat valamiféle fehér köd, és semmi nem maradt bennem, kivéve a késztetést, hogy vízszintesbe kerüljek, és pihenjek egy kicsit. Lefeküdtem a földre, magzatpózba helyezkedtem, és egy másodperc múlva már félálomban voltam. A talajnak benzin és föld szaga volt egyszerre, s furcsa módon a természet és a modern világ találkozási pontja harmóniát alkotott. Mosolyogtam, mikor felharsantak a dudák, fehér és rikítóan sárga fények közeledtek felém olyan gyorsasággal, hogy még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna félrevetődni. Behúztam a fejem, de a jobb lábamat ütés érte, mély és fájdalmas ütés, olyan volt, mintha levágták volna. Ezután lassan elhaltak a hangok, és csönd lett. Feltápászkodtam, megpróbáltam, de a jobb lábamra nem tudtam ráállni. Lebicegtem az útról, és újra bevetettem magam a fák közé.
Miután a fákat végleg magam mögött hagytam, elhagyatott mellékutak következtek. Ahogy bicegtem egyedül az éjszaka sötétjében, hirtelen rettenetesen fázni kezdtem. Úgy éreztem, hogy ott fogok megfagyni, és ami a legszebb az egészben: előbb falnak fel az erdőben ólálkodó farkasok, mint hogy bárki is rám találjon. Senkinek sem fogok hiányozni. Talán még a testemből lakmározó állatok is meglennének nélkülem, elejtenének egy erdei nyulat, és jóízűt aludnának a vacsi után. Ahogy dideregve húztam magam után a lábam, egy démon tűnt fel a sötétségben. Nem közelített felém, inkább mint egy délibáb, folyton csak távolodott, de suttogó hangja ott visszhangzott a fejemben, mintha csak mellettem állna. „Sosem éred el a célt. Nézz magadra, te vagy a világ legszánalmasabb figurája. Lefeküdtél az út közepére, és hagytad, hogy elgázoljon egy kocsi? Talán ott kellett volna meghalnod, úgy sem kellesz senkinek sem.” Ahogy hallgattam őt, úgy éreztem, minden szava igaz. Nem szívesen vallom be, de sírni kezdtem, ott a sötétség kellős közepén, tudtam, hogy senki sem hall és senki sem figyel. Mi a francot keresek itt egyáltalán. Talán azért kezdtem bele ebbe az egészbe, hogy belehaljak és vége legyen? Jó háromnegyedóra telhetett el egy félálomszerű állapotban, amiben élet és halál közt viaskodtam. Közben mintha álmodtam volna valamit, mert egy lány tűnt fel az út mentén, mosolygott rám és egészen közel jött, éreztem a leheletét és bőrének melegségét, ami engem is kezdett felmelegíteni. Nem szólt semmit, csak nézett rám, olyan bizonyossággal a szemében, mintha tudná, hogy meg fogom nyerni ezt a versenyt. Lassan hozzá hajoltam, és nem húzódott el, mikor megcsókoltam. A csók hideg volt ugyan, de valóságos, és ez hirtelen teljesen kijózanított.
Ott találtam magam az út mentén, az árokban állva, egészségesen, tele energiával. Rápillantottam a térképre, miszerint már csak 2 kilométer volt hátra a célig. Kocogni kezdtem, s ezúttal semmilyen vízió nem állta utamat. Még egy félóra telt el, ami alatt csak néhányszor álltam meg inni meg pihenni egy pár percet, s végül elértem a célt: egy másik rétet. Addigra már hajnalodott, de a Nap felkelő árnyékaiban senkit mást nem találtam ott. Én lennék az egyedüli befutó? Halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben az asztalhoz mentem, hogy elolvassam a szervezők által ott hagyott üzenetet a jutalmamról.
„Kedves versenyző! Ha elérted a célt, akkor nagy bajban vagy. Ugyanis ez nem egy igazi futóverseny, inkább rendőrségi akció, amit a kormány talált ki, és civilnek álcázott rendőrök hajtottak végre. Ne sértődj meg, de a társadalomnak semmi szüksége nincs a hozzád hasonló, semmirekellő drogosokra. Reménykedtünk benne, hogy mindegyikőtök túladagolja magát annyira, hogy senkinek sem kell majd elolvasnia ezt az üzenetet, és utólag begyűjtjük majd a hulláitokat az amúgy általunk kordonokkal lezárt területen. Amennyiben mégis itt állsz, és ezt az üzenetet olvasod, ha hátrafordulsz, két jól képzett rendőrrel fogod szembetalálni magad, akik bekísérnek a rendőrségre. Ne is próbálj meg elmenekülni előlük, azzal sokkal rosszabbul jársz a későbbiekben. Köszönjük, hogy jelentkezéseddel megkönnyítetted a munkánkat.”
Ott álltam mozdulatlanul, mint egy őz a célkeresztben, a szívem rettenetesen dobogott, és minden idegszálammal hátrafelé füleltem. A füvön halk léptek zaját lehetett hallani, egyre közelebbről.
