Épp a szokásos melankóliámba burkolózva ücsörögtem a rakparton, amikor meghallottam a jazzt szólni a körúton. Fölmásztam a Margit hídhoz, hogy megnézzem, mégis mit csinálnak csütörtök este a zenészek az utcán. Gondoltam, esetleg valami kisfesztivál lehet így a korai jó idővel megérkezve. Kibontottam a sörömet, és fellépcsőztem. Séta közben már megcsapott a nyári fesztiválozás hangulata, de inkább a rossz értelemben. A titokzatos zenészek a körúton ücsörögtek, mint a kerti törpék, leállították az egyik sávon a forgalmat - két rendőrautó segített nekik, fiatal csapat volt, korombeli lehetett a legidősebb.
Három szoknyás lány táncolt a jam ritmusára, nagyon élvezték. Őket meg az összeverődött tömeg. Egy bácsi felkérte az egyiket. Aranyos volt. Mindenki drukkolt az öregnek, de láthatóan nem volt szüksége rá, olyan meglepően jól táncolt, hogy arra gondoltam, hogy beszervezett előadó. Persze kiderült, hogy nem, mikor káromkodva észrevette, hogy ellopták a ledobott kabátját. Egy sirályhoz tudtam volna hasonlítani. Nézegette a földet, körbe járkált, aztán az egészet hagyta a fenébe, és visszament táncolni. Úgyis jön a nyár, minek a kabát? A sirályból sem lát többet az ember, mint hogy jön, körbenéz, aztán elrepül.
Nem volt kirakva semmilyen persely, vagy gitártok, az emberek pénzt kotorásztak a zsebükben, de nem tudták hova dobni, a zenészek pedig nem is figyeltek rájuk, csak nevettek egymást nézve, néha elszaladva egy szólóval. A trombitást az előbb úgy kellett visszarángatni Narniából egy erősebb taktussal. A dobos fogta magát, és megbüntette, de csak finoman, nehogy a nézőknek is fájjon, gyors lábdob, cintányér kombó. Igazi pofon visszakézből. A zongorista –és akármilyen furcsa, nem szintetizátorral- csitította a kedélyeket, elhalkult mind, majd énekelt egy picit. Két oktávval magasabban, aztán egyel vissza, följebb még hárommal, újra vissza. Ahogy az anya rángatja a gyerekeit a bevásárlóközpontban. Persze a legkisebb mindig maradt a kocsiban. Szegény nagybőgős, csak csendben döngicsél.
Ahogy ott ültem, és behunyt szemmel bámultam, amit hallok, annyira elfogott a vágy, hogy valamiképp én is részese lehessek ennek a csapatnak, hogy egyenesen rossz kedvem lett. Nem tudok táncolni, az öreg már rég elhódította az összes szoknyát, nem tudok zenélni, persze nincs is már szabad hely még egy zenésznek, nem tudok énekelni, de nincs is szükség szövegre, hisz a zene magától is beszél. Egy tökéletes rendszert láttam magam előtt, és a rendszerbe csak betekinteni lehetett, belelépni nem. Sértődötten álltam fel az útpadkáról, és elindultam valahova, ahol van csapszék. Nyugtáztam, hogy megint találkoztam egy emberadaggal, akik más nyelven beszélnek, mint én, és egyikünk sem akarja megérteni a másikat. Ezzel együtt mondjuk, bennem inkább gyerekes dac van, bennük pedig semmi, ugyanis nem is ismernek. De akkor is nekem van igazam.
Beültem egy helyre, ahonnan az utcára Pink Floyd szűrődött ki. Nem lehet rossz hely, gondoltam. Megittam egy vodkát, hogy hangolódjak, és vártam a telefonhívást, ugyanis találkozót beszéltem meg egy régi csoporttársammal még a kertészeti egyetemről. Érdekes lány, valahol még vonzónak is találtam, bár nem volt kifejezetten szép. A „keep talking” című számot kezdte el a gép, ami –gondoltam- nagyon jó választás volt valakitől, de kiderült, hogy ez a bizonyos forma olyan részeg, hogy véletlenül nyomta csak meg a gombot. A pénzét követelte vissza, merthogy ő a Pinktől akart volna valami számot berakni. Egész jó lejátszási listát hozott össze egyébként, egy jó negyven percig ment még a rendes zene. Persze nem kapta vissza a pénzét.
Épp indulni akartam, amikor betódult egy kisebb tömeg. A Jászairól jöttek, velük voltak a zenészek is. Megint eszembe jutott a két világ közti összeegyeztethetetlen ellentét, ami alapvetően a szenvtelen irigységemnek, és önbeteljesítő büszkeségemnek a fattyú gyermeke lehetett. Olyan érzésem volt, mint amikor kínai csoport vetődik be egy olyan kocsmába, ahova gyakran járok. Ők idegenek, de egyben kevesebbek is. Körülnéznek, megjegyzik, hogy jók a képek a falon, meg hogy tetszik nekik a zene, illetve, hogy milyen hangulatos, és még a sör is elfogadható áron van annak ellenére, hogy belváros. Na, mármost erre az embernek valahogy tényleg olyan érzése támad, hogy ezek a betolakodók nemcsak nem ismerik ki magukat, de még hülyék is. Hogy miért… nem tudom. Csak egyszerűen lenézi őket az ember. Ehhez az érzéshez hozzáadva, hogy mondhatni égő gyűlölettel váltam el tőlük a körúton, és kijön az, hogy odaülök melléjük, és elkezdek beszélgetni. Konfrontálódás.
Nagyon jót beszélgettünk, olyannyira, hogy még arról is megfeledkeztem, hogy a lány elfelejtett eljönni. Lassan mégis indulni készültem, mert voltak b-c és d tervek az estére. Elköszöntem, de megkínáltak, szóval kimentem az utcára elszívni egy cigit. Egyébként nem dohányzom, de ha megkérnek, hogy mennyek ki velük, általában megteszem. Rosszul esett, de nem nagyon látszott rajtam. Közben a Deák felől négy lány közeledett, láthatóan ittak, és még inni terveznek. A két srác –Toma és Benyó – pedig egyből leszólították őket. Én csendben néztem az eseményeket, nem jöttek be annyira, hogy elkezdjek beszélgetni, meg úgyis menni akartam lassan. Meglepetésemre a srácokat kettő perc alatt lekoptatták, és be sem mentek a helyre, hanem átmentek a túloldalra. Benyó fakadt ki először, hogy nem ért ő ezen a nyelven. Toma csak csendben hozzátette, hogy nos, igen. Ezt a fajta fekvést nem tanítják a zeneakadémián.
Csak bólintani tudtam, megköszöntem a cigit, meg a beszélgetést, és elindultam a Moszkvára. Boldog voltam. Különösképpen. Talán van tanulság, majd egyszer rájövök.
