Umut Hikmetnek hívták. Török családból származott, és erről mindig büszkén beszélt, habár köze Törökországhoz nem sok volt azon kívül, amit szabadidejében az interneten böngészgetett. Csak az elhatározás, meg a fekete haja, és mély barna szemei voltak, amik valamennyire törökké tették. Nem is beszélt törökül. Anyja családjánál nevelkedett Budapesten, apjára csak annyira emlékezett, amennyire egy három éves az anyai kézben emlékezhet. A bajusz, és a nyári meleg vésődött bele az agyába, ahogy a ravatalnál állnak, és levegőt is alig lehetett kapni. Ő soha nem szembesült azzal, hogy ez a kép számára legbelül mennyire felülírhatatlan, és végérvényes.
Könnyű léptű, humoros, derűs ember volt. Az irodai munka ugyan meglátszott a testfelépítésén, de nem lehetett azt mondani rá, hogy túlsúlyos lenne. Minden nap elment futni, amennyire lehetett odafigyelt az étrendjére, és minden este időben lefeküdt aludni. Nem érezte magát magányosnak, bár nem volt állandó párkapcsolata, mindig akadt valaki, akivel lefekhetett, ha női ölelésre vágyott. Mindent egybevéve boldog ember volt, kicsit gyerekes, kicsit komoly, kicsit érzelmes, kicsit sérthetetlen. Nagyon szerette a spontán ötleteket, és a fogadásokat. Egy alkalommal például abban fogadott munkatársaival, hogy egy hétig fürdőnadrágban jár majd dolgozni.
Tél volt, habár nem az a kemény mínusz tízes szörnyűség, de esett a hó, és még a városban is megmaradt. A megegyezés szerint papucsot vehetett, nehogy egy lábsérülés kifogásával úszhassa meg a hideget. Első nap, ahogy felhúzta a virágmintás rövidgatyát, napszemüveget, és szalmakalapot, érezte, hogy ez igazán jó muri lesz. Végül még egy úszógumit is felerőszakolt a derekára, fogta az aktatáskáját, és munkába indult. Az első lépés a kinti levegőn, mély levegő, a szőrszálak sercenése, ahogy lándzsát állítanak a hideg elé, mind a nagy győzelmet jelezte előre, és a test, mint győzhetetlen csataló elindult a buszmegálló felé. Az idő enyhe volt, három fok. Habár a latyak eláztatta a lábát, és a hideg hólé megcsípte az ujjait. Előre kiszámolta, hogy mikor kell elindulnia otthonról, hogy elérjen egy buszt, szinte meg sem kellett állnia, máris bevágódott a fűtött járműbe, és feltűnés nélkül utazott a Moszkva térig. A nagy tömegben legtöbbeknek fel sem tűnt, hogy miféle csodabogár utazik velük, persze volt, aki lefotózta.
A Moszkváról két perc séta alatt beért az irodába, talán ez volt a legkellemetlenebb része az útnak, mert a Széna tér felől erősen átfújt a szél. Bent a munkatársak kitörő lelkesedéssel fogadták, még a főnöke, a Schwarzbach is megpaskolta a hátát, és ajándékba kapott egy jó hideg sört, amit szép lassan kortyolgatva el is fogyasztott munka közben. Érezte, hogy nem volt még ilyen spontán, és jófej életében. A gimnáziumi éveire gondolt vissza, amikor újra, meg újra azért verte a fejét a falba, mert nem ment a többiekkel bele a nagy bulikba, hírtelen ötletekbe, furcsa utazásokba. Mindenki merevnek tartotta. Milyen szívesen megmutatta volna nekik most, hogy mit csinál, hogy mennyit változott, hogy ő is menő lett.
Hazafelé a többiekkel ment, viccelődtek, nevetgéltek, levették a kabátjukat, és elkísérték a buszmegállóig. Megvárták, míg felszáll, és kameráztak, ahogy kifordul a 21-es a megállóból. A buszon is kitörő örömmel fogadták, a sofőr berakta kazettáról a Balatoni lázat, és még a nyugdíjasok is nevettek. Nagy dudálással, integetéssel, füttyögetéssel egybekötött búcsúszeánszot tartottak, mikor leszállt, és széles vigyorral az arcán elindult haza. Mire az ajtóhoz ért, már úgy remegett a keze, hogy alig tudta megfogni a kulcsait, de ez mind része volt a viccnek, és mérhetetlenül élvezte. Otthon vizet forralt, neocitránt ivott, és jó forró vízzel lezuhanyozott, aztán a legmelegebb kötött pulcsijába bújt, és vastag zoknit vett. Érezte a testében a felfrissülést, amit a hideg váltott ki belőle. Minden tökéletes volt.
Kedden reggel kidobta magából az ágy. Fütyörészve kenyeret pirított, pezsgőtablettát ivott, és felvette a színes nadrágot. Felvidította már maga a gondolat is, hogy emberek közé mehet. Megint pontosan lekocogott a buszhoz, felpattant, és irány a Moszkva. Kicsit kevesebben voltak a buszon, és pár iskolás lány olyan harsányan kacagott rajta, hogy az már picit zavaró is volt, de nagyon kedvesek voltak végül, és hosszasan beszélgettek arról, hogy ők is mennyire várják a nyarat. Csináltak közös fotót.
A munkahelyen ugyan nem volt akkora ováció, mint hétfőn, de mindenki odajött külön köszönni. Valahogy úgy érződött, hogy kicsit lejjebb volt véve a fűtés, vagy csak egy ablakot hagytak nyitva valahol, mindenesetre többször is végigfutott a hátán a hideg. Nap végére vette észre, hogy szipogni kezd. Volt egy kis felgyülemlett pluszmunka is, meg a havi elszámolást mindenkinek meg kellett csinálni, ezért elhúzódott a munka. Már sötét volt, mire végzett, és a munkatársak nagy része már hazament. Schwarzbachal együtt mentek le a liftben, és igen jóízűen beszélgettek, főleg munkáról, de később átterelődött a szó a törökökre. Ugyan Umut nem tudott többet, mint egy átlag magyar a törökökről, amatőr érdeklődése, és gyermeki rajongása mégis meghatotta Schwarzbachot, aki cserébe gyűlölte az egész népet, és legszívesebben kitörölte volna őket a történelemből is. Erről persze nem beszélt soha, inkább mindig csak mosolygott, ha a téma felvetődött valami miatt. Felajánlotta, hogy autóján elviszi Umutot egy darabon, aki ennek természetesen nagyon örült, és folyt tovább a beszélgetés, egészen a normafáig.
Schwarzbach két megálló között kidobta utasát, még pár percig szóval tartotta, majd meghívta vacsorára, és elfurikázott. Umut persze mérhetetlenül boldog volt, és nem tudta elégszer megköszönni magának, hogy belement a fogadásba. Kicsit messzebb volt így otthonról, mintha a busszal érkezett volna, de pár kanyar után baj nélkül hazaért. Út közben eleredt a hó. Soha életében nem érezte még azt, ahogy a testéhez puha hópelyhek tapadnak, és lágyan csiklandozzák. Közben a város zaját elnyomta az egyre sűrűbb hóhullás, és olyan mérhetetlen békesség ült a tájra, hogy az szinte ijesztő volt. Umut valami buddhista idézetet forgatott a fejében, de nem emlékezett, hogy hogyan is volt pontosan. Mire hazaért, már a lábán csontjáig hatolt a hideg, és legkevésbé sem mosolyogva szenvedett a kulcsaival az ajtóban. Azért a forró zuhany most is meggyógyította a szelíd hó harapta sérüléseket, és a dupla adag tea még a náthát is visszaszívta a test mélyebb bugyraiba.
A szerda reggel meglepő volt. Ugyan nem folyt az orra, de úgy érezte, mintha a torkában egy borotvapenge akadt volna meg. Minden alkalom, amikor megmozdult a gégéje iszonyatos fájdalommal járt. Fullasztóan feldagadtak a mandulái, alig kapott levegőt. Hosszú percekig tátott szájjal próbált úrrá lenni a fájdalmon, és csak akkor kapott észbe, mikor a tükörbe nézett, és látta, hogy egyáltalán nem férfias, amit csinál. Nagyot nyelt, vicsorogva ledobta a meleg takarót, felhúzta a színes fürdőnadrágot, kalap, szemüveg, aktatáska, és megfogta a kilincset. Mély levegő.
Kilépett a hidegbe, és megremegett. Sokat hűlt az idő hétfő óta, és havas volt az egész táj. Érezte, ahogy a torkába hideg jégcsap fúródik, és odaszögezi a falhoz. Már a járdán lépdelt, amikor ezt a képet maga elé képzelte, és sehogy sem értette, hogy mi hajtja előre ilyen vadul. fejében a másodperceket számolta tudattalanul, behúzta a nyakát, és kézfejeit megpróbálta az úszógumi alá gyömöszölni, mert ott sokkal melegebb volt. A megállóhoz sietnie kellett, még éppen, hogy elérte a buszt, futott is egy picit, de a hideg olyankor úgy belevágott a hangszálaiba, hogy érezte, ahogy ropogva elfagynak. Nem mert megpróbálni beszélni. Majdnem elesett a papucs miatt, amikor beverte a lábát a lépcsőn. Bevérzett a nagylábujja, de nem vette észre, mert teljesen elérzéktelenedett már mindkét lábfeje. Csak a Moszkván szólt neki egy öreg néni, hogy illene jobban figyelnie, és zsebkendőt nyújtott neki. A Széna felől fújó szél iszonyatos volt. Sokkal hidegebb, mint előző nap. Sokkal hidegebb, mint akármi.
Schwarzbach már széles vigyorral várta, és emlékeztette a jövő heti vacsorára. Ezen kívül egy hatalmas köteg adóbevallást is adott neki átolvasásra, a napi kvótán kívül. Umut persze érezte, hogy mosolyognia kell, mert ha látszik rajta, hogy szenved, akkor elvész az egész fogadásban a fölénye, és átmegy az egész egy szánalmas szenvedéstörténetbe. Mindenkinek visszaintett, de nem mert megszólalni, még később sem, amikor már felmelegedett valamennyire. Aztán később az étkezőben kénytelen volt választani a két főétel közül, és megpróbálta kinyögni az egyik nevét. Egy hang sem jött ki a torkán, de cserébe olyan iszonyatos fájdalomgörcs állt a torkába, hogy fulladni kezdett. A körülállók csak nézték, senki nem tudott rajta segíteni. Aztán egy férfi valahonnan feltűnt, aki értett az elsősegélyhez, és mikor fulladni látta Umutot egész biztosra vette, hogy félrenyelt, ezért hánytatni próbálta. A maró gyomorsav, a végtelen fájdalom és megaláztatás egyszerre törtek rá, ahogy öklendezve kihányta a reggeli teát, az egyetlen dolgot, amit le tudott nyelni.
Mikor az ebédszünetről visszatért két ásványvizes üvegnyi forró teával, már tudta, hogy a torokfájás nem fog javulni. Az állandó lüktetés lassan felkúszott a fejébe is. Mire a munkaidő lejárt olyan fájdalmat érzett a szemüregében, hogy legszívesebben ujjaival benyúlt volna mélyen a szemgolyói mögé, hogy kitépje a fájó részt. Egész végig vacogott a székében. Már képtelen volt másokra rámosolyogni. Egyszerűen túl sok fájdalmat érzett egyszerre.
A munka után szó nélkül kirohant az épületből, és gondolkozás nélkül felült a megállóban várakozó buszra. A földre kuporodott a radiátor mellé, és egy pillanatig sem érdekelte az, hogy mellette az emberek összesúgnak, és egy pillanatig sem nevetnek már rajta. Rossz buszra szállt. Leszállították a végállomáson, és öt percet kellett várnia, míg visszafelé elindult egy járat. Olyan mérhetetlenül fázott, hogy nem volt elég az sem, hogy ugrált, és futkározott a megálló körül. A csontjai is elkezdtek lehűlni, és iszonyatosan szúrtak. Az ujjai a lábán és a kezén lassan egyre sötétebb színűek lettek. A földön fekve ölelte a radiátort egész úton a Moszkva felé, majd ott kicsit figyelmesebben felszállt a 21-esre, és haza. Mire odaért az ajtóhoz, ordítani akart, de csak nyöszörgés jött ki a torkán. Az ajtó előtt próbálta a kulcsot behelyezni a zárba, mindhiába. Ujjait egyáltalán nem tudta használni, tenyereivel fogta a kulcscsomót, de hosszú percekig nem tudta kiválasztani a helyes darabot. Mikor elejtette a kulcsokat térdre rogyott, és sírva fakadt. Fejével az ajtón dörömbölt, minden ütéssel megremegtek a kések kés az agyában, a torkában, a csontjaiban. Csak fájdalmat érzet, semmi mást. Tiszta, felülmúlhatatlan fájdalmat.
Végül fogaival kiválasztva a kulcsot be tudott menni a lakásba. Azonnal megnyitotta a csapot, és teleengedte a kádat forró vízzel. Belefeküdt. Semmire nem tudott gondolni, az agya a legvégsőkig kiürült. Órákig ült ott mozdulatlanul, a víz szép lassan meghűlt, de még mindig forró volt az egész világhoz képest. Mélyen belemerült a vízbe, hallgatta a morajlást, és csak a melegre tudott gondolni. Aztán szép lassan elkezdett lüktetni a jobb lábának kisujja. Lágyan kezdődött, de gyorsan romlott az állapota, és csak mikor kibírhatatlanul kezdett fájni emelte ki a lábát a víz alól. Teljesen elfeketedett.
Azonnal mentőt hívott, bevitték a kórházba, de nem lehetett megmenteni a lábujját. A komoly fájdalmakra gamma-hidroxibutirátsót kapott. Nem tartották bent éjszakára, taxit hívott, és hazaindult. Otthon az egész helyzet hihetetlensége ordított a tévéből. Egy szóra sem tudott figyelni, valami focimeccs ment talán, számára minden kép, minden mondat azt kiabálta, hogy mi történt? Mi történik? Nagyon fájt mindene, és nem bírta tovább, újra, és újra bevette a fájdalomcsillapítót, többszörösét a megszabott adagnak. Teljesen elbódulva aludt el a kanapén.
A reggel magas lázzal, a torok és fejfájással, illetve ráadásnak masszív orrfolyással indult. Felült az ágyban, és körülnézett. A vekker feldöntve feküdt az asztalon. Elaludt, már munkában kellene lennie. Felrántotta a takarót, konstatálta, hogy hiányzik a lábujja. Felvette az átkozott hawaii mintás fürdőnadrágot, kalapot, napszemüveget. Ott állt a tükör előtt, és gyűlölte a világot, de legfőképp nem értette magát. Nem értette, hogy miért csinálja ezt a komédiát. Azt akarja bizonyítani, hogy férfi? Hogy vicces? Hogy erős? Arca beesett, tüdeje úgy zakatolt, mint egy régi mozdony, és minden lélegzetvételnél fájó szúrással egybekötött köhögő roham tört rá. Be akart venni a gyógyszerből, de egy szem sem maradt belőle. Olyan gyenge volt, mint még soha, és nem tudta megállni. Kilépett az ajtón.
Taxival ment. Ostobának is érezte magát, hogy ez eddig nem jutott eszébe. Bent pedig széles mosollyal várták a munkatársai. Számon kérték, hogy nem jött be előző nap. Már péntek volt ugyanis. Mindenki váltig állította, hogy elveszítette a fogadást, mivel nem bírt ki egy hetet a munkahelyen, ahogy megígérte. Umut megmutatta a levágott lábujját. Bocsánatot kértek. Megkapta a nyereményét, egy rekesz sört. De egy hiányzott, mert azt előzőleg megkapta hétfőn.
