A pesterzsébeti városközpont mellett van egy kávéház, Anna presszó a neve. Kívül fehér, stukkóval és fehér-piros csíkos ponyvával díszített, belül a falai halvány sárgák, a fehér műmárvány-pult mögött kötényes, szőke néni mosolyogva szolgál ki mindenkit. A legtöbb vendég kedvenc helye a mai napig az ajtó jobb oldalán, a kirakat nagyságú, fodros függönnyel takart ablak mellett van: egy fehér kerek asztal, faragott, párnás székkel.
Május tizedike péntekre esett abban az évben, és Judit itt ült, ennél az asztalnál. Nagyon rég, talán tíz éve volt ennyire jó formában: lefogyott, barna haja frissen volt beszárítva, manikűröshöz és szoláriumba járt hetente, valamint a ruhatárát is felújította. Amint egy nő egyedül marad, a külsejével kétszer annyit foglalkozik, mint azelőtt.
Bár kifogástalanul nézett ki, nehezen tudta leplezni idegességét. Az asztalon dobolt, vagy körmével a kávéval keveredett rúzsnyomot kapargatta a csésze szájáról. Több mint két hónapja, a tárgyalás óta nem látta őt. A férfi kérte, hogy itt találkozzanak, és együtt menjenek az iskolába, Judit meg bele ment. Úgyse kerülhetnék el egymást ma. Már előre összeállította a mondatokat, eltervezte, hogy fog viselkedni, egész éjszaka le nem játszódott beszélgetéseket folytatott vele gondolatban.
Az ajtó kinyílt, Zsolt új, sötétkék öltönyben, világoszöld ingben lépett be, mintha teljesen kicserélték volna, ő is sokkal fiatalabbnak tűnt. Judit összeszedte magát, a kezét az ölébe ejtette, a székét picit hátrébb tolta.
- Szia. - erőltetett félmosollyal köszöntötte.
Zsolt két puszit adott neki. Kínos és furcsa helyzet volt, látszott, hogy mindketten zavarban vannak és megbánták már, hogy eljöttek.
- Miért hívtál el ide?
Judit nem kertelt, nem szeretett volna az egész beszélgetés alatt megjátszva bájologni. Csak fél órájuk volt és ezalatt annyi mindent szeretett volna a hajdani férje fejéhez vágni. Zsolt meg is lepődött a kezdés miatt, felhúzta a szemöldökét, majd hátra tolta a székét.
- Egy pillanat, hozok kávét. Te kérsz valamit?
- Nem, köszönöm. - mutatott a kapucsínójára.
A férfi felháborítóan jól nézett ki és a járása, minden mozdulata fájdalmasan ismerős volt. Mikor visszatért, csak belekortyolt az eszpresszóba és hátra dőlt, fürkésző tekintettel nézte Juditot.
- Nos? - kérdezte ő türelmetlenül.
- Azért hívtalak el, mert nem akartam pont a ballagáson odaadni a gyerektartást. - mondta sóhajjal kísérve, majd a farzsebéből előhúzta a pénztárcáját, és elkezdte leszámolni a harmincezer forintot.
- Utalhattál volna. - mondta Judit, miközben mereven az asztalt nézte. - Tudod a számlaszámom.
- Tudom, de mégiscsak ez az első és pont ma van tizedike.
- Ez csak kifogás. - felemelte a csészéjét, majd anélkül, hogy ivott volna belőle, visszatette és kinézett az ablakon, közben azon tűnődött, hogy miért is jött el.
- Hiányzol Judit.
A nő nem nézett felé, már csak az ablaküveget bámulta, és az esőfoltokat rajta.
- Aha! Csak nem jobb egy negyven évest dugni, mint egy húszast? - mondta hidegen.
- Ne kezd ezt! - csattant fel Zsolt.
- Miért hiányzom? Ahogy látom, eléggé kikupált. Ez az öltöny nevetséges Zsolt! Öreg vagy te ehhez! - mondta, miközben pontosan tudta jól, milyen jól néz ki a férfi benne. Bosszantotta, hogy egy csitri így meg tudta változtatni, miközben ő soha semmit nem tudott hajdani férjénél elérni.
- Nézd, nem ezért jöttem. - sóhajtott ismét Zsolt.
- De tudtad, hogy ez lesz. Akkor mi a francért hívtál ide? Utoljára kérdezem. - Judit ekkor nézett csak rá, megjátszott megvetéssel beszélt hozzá.
Sok indulat és fájdalom gyülemlett fel benne az elmúlt hónapokban és most legalább egy töredékét muszáj volt a férfira zúdítania. Haragudott rá, mert húsz éve oda tette elé az életét, és ő ezt most eldobta egy fiatal szőkével való szexért.
- Elhagyom Szilvit. - Zsolt már közel sem tűnt olyan magabiztosnak, mint amikor leült az asztalhoz.
- Igen? És ezzel most mit kezdjek?- kérdezte Judit.
Eközben a kárörvendés és egyfajta megkönnyebbülés érzése járta át. Legalább Zsolt is gondolt rá esténként, legalább ő sem volt boldog a látszat ellenére sem.
- Már nem lehet visszacsinálni. Se én, se Kinga nem tudunk megbocsájtani.
- Kinga megfog, ha te is. - legyintett a férfi.
- Ez nem ilyen egyszerű! Szétbarmoltad a családot. Tudod, mit tettél a lányoddal? Örülök, ha le tud érettségizni ilyen állapotban. És tudom jól, hogy miért tetted. Nem bírtad elviselni, hogy egyetlen nővel legyél az egész életedben. Már egyszer elmagyaráztad, hidd el, jól emlékszem. - az a veszekedésük volt az, aminek a végén Judit bejelentette, hogy el akar válni.
- Túl fiatalok voltunk...
- Tudom. De Zsolt, fogadd el: nem tudnék úgy nézni már rád, mint azelőtt. Viszont most mennünk kell. - nézett az órájára - Fél óra múlva kezdődik.
Azt hitték, sok mondanivalójuk van egymás számára, de most rájöttek, hogy már tényleg nincs értelme beszélgetniük. Visszanyelték a könnyeket. Nem a múltat siratták, hanem a jövőt, azt, hogy mindig is szeretni fogják a másikat, de hiába. Mindketten tudták, hogy ennek már tényleg vége. Ez a kávéházi jelenet nem más, mint egy test halál utáni rángása, mert van olyan seb, amit nem lehet teljesen beforrasztani. A megmaradt heg, mindig is közöttük lenne harmadikként.
- Te hoztál csokrot? - kérdezte Judit. Az övét már lerakta az iskolában, mikor bekísérte Kingát az utolsó osztályfőnöki órájára.
- Készítettem, odafele be kellene ugornunk érte. - mondta, miközben a szikrázó napsütéstől hunyorogva kiléptek az ajtón. - Rózsaszín rózsából, az a kedvence, ugye?
- Igen. Én is abból csináltattam, de mindegy. Olyan lesz, mintha egy nagy csokra lenne. - válaszolt Judit, és félszegen összemosolyogva indultak el az iskola felé.
